Ez a – Magyarország érveinek meghallgatása nélkül hozott – döntés okozta, hogy 3,2 millió magyar nemzetiségű ember (néhány évnyi ideiglenes visszacsatolástól eltekintve) azóta is más nemzetek országában, azok lenézésétől körülvéve, nemritkán kirekesztettségben kénytelen élni.

Történt ez annak ellenére, hogy megoldható lett volna majdnem minden magyarlakta területnek a határokon belül hagyása. A kívül rekedt magyar többségű területek ugyanis jobbára a jelenlegi határok mellett, egy tömbben helyezkednek el. Ez alól egyedül a nemzettesttől távolabb eső Kelet-Erdély kivétel, de az összefüggő, színmagyar lakosságú terület ott is megvan.

A szerződésben megállapított új határoknak a magyar nemzet szétdarabolásánál közvetettebb eredménye is van: például részben ez a döntés vetette el a második világháború kitörésének magját. A végsőkig fokozta a feszültséget Magyarország és három szomszédja: Csehszlovákia, Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság között. Ez pedig kiváló alkalmat teremtett a (kisebb területvesztése ellenére egy időre ugyancsak tönkretett) Németország hitleri vezetésének, hogy ezeket az országokat – az érdekellentéteiket kihasználva – később a saját céljaira használja fel.

Azt, hogy mindezt a romboló hatást előre lehetett látni, Huszár Károly miniszterelnök 1920. januári beszéde bizonyítja: „Az, ami miránk vár, nemcsak a magyarság sorsát fogja eldönteni, hanem az európai békének a tartósságát is fogja jelenteni. Egy igazságos béke az európai civilizációnak nyugalmát, békéjét, biztonságát fogja jelenteni, egy igazságtalan béke egy újabb öngyilkossági kísérlete lesz Európa békéjének.”

Ezek a szempontok azonban „természetesen” nem számítottak a döntés meghozásakor. A fő cél az említett három szomszédos állam túlzott területi igényeinek kielégítése, ezáltal az ő antantbarát politikájuk hosszú távú (később sikertelennek bizonyult) biztosítása, valamint Magyarország gazdasági talpra állásának nehezítése volt.